Chapter One

*Angelina szemszöge*

Mire is való az élet? Megszületsz, felnősz, összeházasodsz, gyerekeid születnek, mire ők is felnőnek te meg megvénülsz majd meghalsz. De hogy is! Az élet ennél sokkal több! Ott vannak a csodálatos évszakok. Az ősz, ami ezernyi csodálatos és pompás színbe borul. A tél, ami olyan, mint a fehér mennyország. A tavasz, ahol kinyílnak az illatos virágok, amik csodát visznek az életedbe. És a nyár. A nyár nem a szépségéről különleges, hanem a csodás élményeiről, és arról, hogy végre együtt lehetsz a családoddal. Nincsenek felelősségek. Az, hogy minden éjszaka kiülhetsz a csillagos éjszaka alá, ahol mindig lepereg előtted az egész életed. A sok csodás nap. A sok csodás év. Ahogy a csillagok elmagyarázzák neked, hogy mit kell most tenned. Kár, hogy ezt a szépséget kevés ember éli meg.

***

Reggel robbanásra keltem. A gyomrom összeszorult, és rázott a hideg. A lábamat gyengéden a padlóra helyeztem, majd felálltam. Egyenesen az ablak felé sétáltam, és mikor kinéztem az ablakon egyből Világ Vége érzésem lett. Mindenhol porfelhő volt, és csak az ordítást hallottam. Csak meredten bámultan ki, pedig semmit sem láttam a ködtől. A figyelmemet az apukám vette el, mikor berontott a szobámba.

-Vegyél fel valami kabátot és cipőt! Gyorsan!-sürgetett én meg egyből belebújtam a papucsomba, és magamra kaptam egy dzsekit, majd apa megragadta a csuklómat és futottunk le a lépcsőn. Anyukám már az ajtóban állt, és mutatta a kezével, hogy siessünk. Apukám felkapott, és két kezében rohant velem kifelé az udvarra át a tömegen és a porfelhőn. Beletett a kocsiba, majd elindultunk vele. Meredten bámultam ki az ablakon. Két tengerkék szempáron állt meg a tekintetem. Olyan szokatlan volt, ahogy kiszúrtam a nagy füstben és porban. Közeledett a szempár, és megláttam viselőjét is. Egy magas, körülbelül velem egyidős tetkós punk fiú volt az. Olyan volt mint egy filmben. Minden egyre lassabb lett, és mi csak egymás tekintetét lestük, majd a kocsi távolodott, és én már nem láttam. Egy ideig még bámultam hátra felé, de pillanatokon belül, már üresen néztem magam elé. Csendben voltam. Lassan megérkeztünk a másik házunk felé, de a szívem húzott vissza a punk sráchoz. Csodás szemeihez. Mintha éreztem volna, hogy min megy keresztül. Különös volt.

***

Reggel az iskolában nem csináltam semmit. Csak a ceruzám végével csapkodtam a padot és arra a két rettentően gyönyörű tiszta tengerkék szempárra tudtam gondolni, és arra, hogy mennyi érzelmet láttam benne. Arra ahogy láttam, hogy a viselője mi mindenen esett túl. Nem tudtam ezen túl lépni. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Még a csillagokban sem. Úgy döntöttem, hogy iskola után odamegyek. Mikor vége lett a tanításnak felszálltam a buszra és beletettem a fülembe a fülhallgatót, ezzel a világot kizárva. A harmadik zene számnál kinéztem az ablakon. Itt vagyunk. Ezt a füst felhőkből tudtam. Mikor megállt a busz, kiszálltam. Kapkodva dobáltam ide oda a tekintetemet és kerestem vele a fiút. Mire lassan szanaszét állt a fejem, és elvesztem a keresésben, megszédültem és elestem. Egy kéz nyúlt értem. Elfogadtam a segítséget, és belecsaptam a tenyérbe, majd az ujjak átfonták a kezem, és már húztak is fel. Megakartam köszönni, de  az arcom cselekedett először, és a szemeim segítőm mivoltára szegeződtek. Egyből tudtam, hogy ő az. A szép szemű srác. Ösztönösen a számra csaptam, mire a srác felnevetett.

-Louis Tomlinson vagyok.-mondta.

-Én meg Angelina Parker.-feleltem.

-Illik rád az Angelina.-állapította meg.

-Tényleg?

-Igen, mivel benne van az "Angel" szó.

Pirosodást éreztem az arcomon. Nem tudtam mit mondani.

-Esetleg nincs kedved valamikor találkozni?-kérdezte. Gondolom látta rajtam a kétségbeesést.

-De, igen!-mosolyogtam, majd elővettem a táskámból egy alkoholos filcet.-Itt a számom.-írtam rá fehér pólójára. Remélem nem haragszik majd érte, de kezén már nem fért el a sok tetkó miatt.

-Majd hívlak!-kacsintott és elsétált, én meg vártam a buszra, hogy végre hazamenjek....

Remélem tetszett az első rész! Komizzatok és Iratkozzatok fel! :)